Vas István
ŐSZ ELÉ
Fordul, fordul a föld a színes őszbe,
az ősz, mely mindent mosolyogva győz le,
már végighúzza hűvös ujjait
a földön s az lankadva újraéled
a zsarnok nyár után s örül a lélek:
az ősz, az ősz, az ősz van újra itt!
Lankadva éled, úgy bizony. Hiába
mondják, hogy ez a természet halála,
az élet az, mely másul, színesül.
Nyár végén minden száraz és halott volt,
úgy szenvedtük a napsugárt, vad ostort,
most zúg a szél, szabadság-énekül.
És mit tesz az, hogy mint halotti torra,
úgy öltözik aranyba és bíborba
az őszi föld s pompázva már enyész?
Bár ily halállal halhatnék meg én is,
ragyogva túl halálom végzetén is,
ó élni, halni füst csak az egész!
2.
Jobb is nekem, hogy vége már a nyárnak,
a levelek, ha holtak is, de szállnak,
az ifjuságom, lám, hogy elsuhan!
A nyár, a nyár oly forró, ragyogó volt,
mig én a nyárban, mint az elfogyó hold,
csak múltam csendben és magánosan.
Mert ránkpirít a nyár, az emberekre,
mindig meghal s mindig erős a kedve,
teremt örökvarázsú dolgokat.
Dolgát nyugodtan széttekintve végzi,
magát az ember mindig újnak érzi,
izgul a sárban s mégis ottmarad.
Elfáradt, íme, dőrén elomolva
a szolgaságba, sárba és nyomorba,
örök sötétség, mely már megvakít!
Megszégyenít az ősz is, minden évszak,
mutatva mind az ember szégyenét csak,
örökké játssza forradalmait.
3.
Az ember forradalmát énekelném,
végigkisérve harcán, győzedelmén
s nem érdekelne semmi, semmi más!
Vagy gúnnyal átkozódni gazdagokra,
ha fegyver nincs, hát szóval ostorozva,
mint fiatal, de bősz Jerémiás!
De mikor támad az igazság újra?
És nincs erőm szitokra már, se gúnyra,
mert gyönge vagyok s egyre gyöngülő.
Így mi marad hát nékem? Lassan élve
figyelni már a nyárra, őszre, télre,
egyforma, mégis mindig új idő!
Most hát a felhők játékára nézek,
tán oszlanak a gondok és remények,
köröttem minden süllyed, változó.
Ó örök játék, örök változások,
a sötétben is mindig messzebb látok
derűs közönnyel hömpölygő folyó!
forrás : NYUGAT 1933. 22. sz.
Imre Flóra
HERBSTTAG
milyen vörösek már a gesztenyék
nagy volt a nyár a gyümölcsök beértek
miért hogy mégse mégse volt elég
miért kontúrosabbak most a fények
minden nesz hangosabb törékenyebb
a zárt csonthéjak beteljesült rendje
megsűrült méznedvek feszítenek
minden bogyót áttetszőn fényesebbre
nincs se remény már se várakozás
utolsót lobban kedv erő és élet
kibírhatatlan süt nap és parázs
túltelített tárgyatlan szenvedélyek
mind messzebb van a föld az ég alatt
a csillagokról ezüstszürke por hull
hajnalban vadlibák kiáltanak
az idő sötétebb felébe fordul
Vas István
DUM SPIRO SPERO
Levél idegenbe
Hát mégis kisütött a nap. Az őszi.
Engesztelés Napja. Elállt a szél.
Talán még beírnak engem egy évre
Az élet könyvébe. Ameddig élet
Van, boldogság is van, azt mondta Tolsztoj.
Én pedig azt mondom, hogy legalább
Egy esztendőre szükség van, amíg
Előkészíttetik az a kivégzés,
Még akkor is, ha csak egy pillanat
Lesz majd a lefolyása - kegyelemből.
No és kell az az év még arra is,
Míg egy feltételes találkozót
Ígér nekem. Nem, nincs jól mondva így:
Még félreért. Pedig feltétlenül
Találkoznunk kell. Csak a randevú
Feltételei tisztázatlanok:
A mikor és a bármilyen alakban.
S a hol? Az ám! Ez itt a bökkenő.
Mindegy. Lélegzem. Ez se kis dolog.
Még nem ment le a nap. Magára gondolok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
