Fordul, fordul a föld a színes őszbe,
az ősz, mely mindent mosolyogva győz le,
már végighúzza hűvös ujjait
a földön s az lankadva újraéled
a zsarnok nyár után s örül a lélek:
az ősz, az ősz, az ősz van újra itt!
Lankadva éled, úgy bizony. Hiába
mondják, hogy ez a természet halála,
az élet az, mely másul, színesül.
Nyár végén minden száraz és halott volt,
úgy szenvedtük a napsugárt, vad ostort,
most zúg a szél, szabadság-énekül.
És mit tesz az, hogy mint halotti torra,
úgy öltözik aranyba és bíborba
az őszi föld s pompázva már enyész?
Bár ily halállal halhatnék meg én is,
ragyogva túl halálom végzetén is,
ó élni, halni füst csak az egész!
2.
Jobb is nekem, hogy vége már a nyárnak,
a levelek, ha holtak is, de szállnak,
az ifjuságom, lám, hogy elsuhan!
A nyár, a nyár oly forró, ragyogó volt,
mig én a nyárban, mint az elfogyó hold,
csak múltam csendben és magánosan.
Mert ránkpirít a nyár, az emberekre,
mindig meghal s mindig erős a kedve,
teremt örökvarázsú dolgokat.
Dolgát nyugodtan széttekintve végzi,
magát az ember mindig újnak érzi,
izgul a sárban s mégis ottmarad.
Elfáradt, íme, dőrén elomolva
a szolgaságba, sárba és nyomorba,
örök sötétség, mely már megvakít!
Megszégyenít az ősz is, minden évszak,
mutatva mind az ember szégyenét csak,
örökké játssza forradalmait.
3.
Az ember forradalmát énekelném,
végigkisérve harcán, győzedelmén
s nem érdekelne semmi, semmi más!
Vagy gúnnyal átkozódni gazdagokra,
ha fegyver nincs, hát szóval ostorozva,
mint fiatal, de bősz Jerémiás!
De mikor támad az igazság újra?
És nincs erőm szitokra már, se gúnyra,
mert gyönge vagyok s egyre gyöngülő.
Így mi marad hát nékem? Lassan élve
figyelni már a nyárra, őszre, télre,
egyforma, mégis mindig új idő!
Most hát a felhők játékára nézek,
tán oszlanak a gondok és remények,
köröttem minden süllyed, változó.
Ó örök játék, örök változások,
a sötétben is mindig messzebb látok
derűs közönnyel hömpölygő folyó!
forrás : NYUGAT 1933. 22. sz.
