Az írónak hatalmában áll belegondolni és elfogadni, hogy még ha egyáltalán lehetséges is megfelelni az író hatalmára vonatkozó kérdésre, attól még ugyanúgy lehetetlen választ adni a kérdésben benne rejlő, bár a kérdező előtt talán még rejtve is maradó, valódi elvárásra, hiszen a válasz, mely a kérdező kérdésének lényegéig nem jut el, s amelyet így a kérdező nem ért, nem válasz; pedig a történelmi reménységek és látomások zavaros időszakának kellős közepén ő, a kérdező bizonyára nem tudná megérteni, hogy vége, vége a közös hivatkozások boldog világának, vége összefüggő kultúráink poétikus kötőanyagának, mely a szeretet és a szépség iránti egyféle érzékenység és az univerzális felfedezésére irányuló vágy visszahozhatatlan elegye; s bizonyára nem értené meg, hogy már a XX. század kezdete óta, mely a megelőző század szokásos módján lett elgondolva, ez a kötőanyag lassan kezdte erejét veszteni, és kezdett kipörögni a városainkat övező dicsőséges falak téglái közül abban a könyörtelen szélben, amely a XXI. század felől fújt, s hogy ezt a következőt, a XX. században megálmodott XXI. századot egy valóban vadonatúj, számunkra rémisztő tény fogja uralni, a növekedni vágyó haszon mindent felzabáló eszméje, melyből mi most csak annyit észlelünk, hogy eltűnik a hely és az egyediség valósága, és mind a hely, mind az egyediség a maga eredeti jelentését elveszíti, amennyiben nem tudjuk többé állítani, ahogyan egészen a XIX. századig tudtuk ezt, hogy valami itt vagy ott: van, vagy pedig, ahogyan a XX. században, hogy itt vagy ott: volt valami, lévén hogy „jelenlegi tudásunk szerint” a dolgok ott is voltak, meg nem is voltak ott, itt is vannak, meg nincsenek is itt, miközben múlttá vált vagy éppen múlttá váló realitásuk az egyedüli, bár megfoghatatlan tapasztalatunk – hogyan magyarázhatnánk hát el a kérdezőnek, hogy az éppen kihunyóban lévő egyediség eszméje nagyjából azt jelzi, hogy az embernek az arra egyáltalán képes része a társadalom legutolsó forradalma után most újra meg fog változni, és ismét azt látjuk, hogy a gyermek egy kicsit másképpen fordul a szülei felé, és a szülők is a gyermek felé, a fiatal egy kicsit másképpen az idős felé, és az idős is a fiatal felé, a nő másképpen a férfi felé, ahogy a férfi is a nő felé, hogyan magyarázzuk hát el neki, hogy otthontalanok vagyunk, hazátlanok és világtalanok, és hogy a jelenlegi spirituális pillanatban sajnos semmiféle hisztérikus ragaszkodás az otthonhoz, a hazához és a világhoz nem tehet ez ellen semmit, és hogyan értessük meg a kérdezővel, hogy egyáltalán nincs helye itt az e fölött érzett szomorúságnak, sokkal inkább biccentenünk kell erre meg arra, mindarra, ami történni fog, rezzenéstelen, posztkeatoni arccal, s ekképpen felnőttként viselni a tagadhatatlan keserűséget, úgy, mint amikor – hogy röviden és búcsúzásképpen a személyes vallomás intim hangvételével éljek – hazaérve egyszer, nem tudom, honnét, akkor éppen vonattal, fél hat és háromnegyed hat között, egy szándékosan meleg és égető nyári délutánon, először vettem észre, hogy semmiféle örömöt nem érzek amiatt, hogy hazaértem, és azóta képtelen vagyok hazaérve örömöt érezni, nem mintha nem vágynék örülni annak, hogy hazaérek, hanem, és ettől leszek mindig oly levert, mert éppen a hazafelé vezető úton vagyok képtelen a hazatérés örömét érezni, pedig a másik irányban, vagyis amikor az „otthontól való eltávolodás” irányában mozgok, nem a megkönnyebbülés örömét érzem, vagy kíváncsiságot, hanem a reménytelenség tökéletes bizonyosságát, mert akkor éppen attól távolodom, amelyhez, gondolom, folytonosan közelednem kellene, ahogyan, gondolom, azt is nagyon nehéz lenne elmagyarázni, hogy a fenti történet értelme szerint ama század kultúrájában sincs valójában semmi keresnivalónk, amelyben élnünk adatik, miközben épp ez az, amit a mi régi agyunkkal felfogni valójában lehetetlen, hogy ugyanis nincs hová, és nincs minek, lehetetlen elfogadni, hogy korunk legalább az emberen kívüli természetben nem kereste a valódi szépségek vagy szépséges illúziók tényét és okát, sokkal inkább a borzalmak tényét és okát kutatta, s bizonyára jó oka volt rá, mivel valóban rá is akadt ezekre, kizárólagos módon, legalább itt tehát, ebben a nagyobb egészben, vetné ellenünk a kérdező, kereshette volna, de nem kereste, mert belevakult az emberi természet borzalmába, mi meg csak hallgatnánk ezek után, nem szólnánk végképp egy szót sem, csak szavakba öntenénk egy idő után az egészet, azt, hogy lehetetlen, hogy vége, hogy megszűnt, hogy otthontalanság és hazátlanság mindenütt, s már csak a szavak maradnak, szavak örökre: a méltóságról, a méltóságban való elhülyülésről, az idiótáról, akiről már senki nem vesz tudomást, ahogy csak hajtogatja és hajtogatja, ahogy Sao Paulo északi külvárosának egy pontján, valami árnyékba húzódva, a nigériai Lagos nyomornegyedeinek roncstelepén, vagy éppen az aradi belváros hajdani rettenetes autóbuszainak egyikén, a hátsó ülésen, csak dünnyögi, csak vinnyogja, csak szűköl, mint egy állat, hogy haza, haza, hazafelé.
forrás: HVG\ 2013\18. SZÁM 2013. április 30., kedd •
